Egy felvidéki konzi naplója

           A hétvégén ülésezett az MKP Országos Tanácsa, szeptember 22-én a párt országos kongresszusra készül Füleken. A tét a Magyar Koalíció Pártja megújulása, a politikai közösség átmentése a közeli és távolabbi jövőbe. Két kudarccal végződött választás után, amikor a párt kívül maradt a szlovák törvényhozáson, csakis az MKP gyökeres átalakítása, megújulása lehet a párt túlélésének garanciája. Az MKP, a Híd politikusainak kiválásával és újabban a Smer megerősödésével a déli régióban, elveszítette monopolszerepét a szlovákiai magyar választók körében. Az MKP, amennyiben továbbra is a magyar közösség pártja szeretne maradni, valóban nyitnia kell, hogy a tőle elfordult választókat újra becsatornázhassa. A nyitás, mint üzenet kétségkívül vonzó, ám mit sem ér, ha nincs megtöltve tartalommal. A minden áron való nyitás, nem kell hozzá kritikai alapállás, önmagában nem elégséges üzenet, mert nem több a magára hagyott ember kétségbeesett gesztusánál. A nyitás vonzó üzenetként mást jelent, amennyiben leírja egy addig sok tekintetben magába zárkózó politikai közösség útkeresését annak minden bizonytalanságával, de azzal a szilárdan megfogalmazott végcéllal, hogy minden szlovákiai magyar, aki a közéletbe aktívan szeretne bekapcsolódni szellemi és politikai otthonra találjon a megújuló MKP-ban.

            Gyűjtőpártot lehet jól és rosszul is működtetni. Az MKP bő évtizedig a szlovákiai magyarság gyűjtőpártjaként működött. Ez idő alatt a működtetésnek láttuk jó és rossz példáját egyaránt. Ami viszont tény, az 1998-ban a mečiari választójogi törvény miatt kialakult kényszerhelyzetben létrejött Magyar Koalíció Pártja életképesnek bizonyult, sőt a szlovákiai politikai élet fontos szereplőjévé nőtte ki magát. Vagyis elmondható, nem a modellel, azaz a gyűjtőpárti jelleggel van a gond, sokkal inkább azzal, hogy a párt 2009 után képtelennek bizonyult a sokszínű felvidéki magyar politikai gondolkodás közös mederbe terelésére. A megújulás akkor lehet átütő erejű – több ráncfelvarrásnál – ha annak nyomán az MKP újra képesnek bizonyul betölteni elveszített gyűjtőpárti szerepét. A körvonalazódó új alapszabály külön hangsúlyt helyez a párt eszmei sokszínűségének kidomborítására. A tagozat, vagy leánykori nevén platform, amely igazolni hivatott a párton belüli pluralizmust, önmagában pusztán keretként szolgál, amelyet a nyitás üzenetéhez hasonlóan tartalommal kell megtölteni. A platform nem varázsszer, de lehetőséget kínál arra, hogy a párton belüli értékelven szerveződő kisebb közösségek nekikezdjenek a hiányzó műhelymunkának.

            Az MKP megújulásának sikere, véleményem szerint főképp azon múlik, kap-e elég lendületet a párt ahhoz, hogy a felszabaduló energiák olyan szellemi teljesítményt szüljenek, amik megalapozzák a jövőbeli politikai sikert. Másképp fogalmazva, a kapuk kinyitásával sikerül-e bevonzani olyan értékes embereket, akik teljesítményükkel mozgásba hozzák a ma tetszhalottnak látszó felvidéki magyar politikai gondolkodást. A megújulás egyik legnagyobb kerékkötője lehet, ha a platformok a jövőben nem a párt pluralizmusát és az ott folyó műhelymunkát jelenítik meg, hanem pusztán erős személyiségek köré szerveződő érdekcsoportok lesznek. Ebben az esetben az alkotó energiákat továbbra is kioltja a párton belüli rivalizálás. A megújulás esélyeit érdemes más szemszögből is elemezni. Az MKP továbbra is a magyarországi kormánypárt stratégiai partnere szeretne maradni. Nem szabad azonban elfeledni azt sem, amennyiben az MKP-nak a jövőben sikerül jelentős mértékben kiszélesíteni mostani választói bázisát, így a párt súlya természetesen növekedni fog a magyarországi partner szemében is. Ez a helyzet adhat majd igazán lehetőséget arra, hogy a Fidesz és az MKP közötti viszony valóban stratégia partnerségként működjön.

            Tudjuk jól, hogy a megújulás nem egy csapásra, varázsütésre történik. A párt szervezeti, működési rendjének átalakítása csak keretet és formát biztosíthat a gyökeres változtatásokhoz. A munka oroszlánrészét helyben, az alapszervezetekben kell elvégezni. Nemcsak az MKP, minden politikai erő sikerének kulcsa abban rejlik, hogy a párt egyszerű tagjai, a reflektorfényben kevesebbet szereplő talpasok, hittel és lelkesedéssel dolgoznak-e. Amennyiben az MKP tagsága hinni fog a siker esélyében és dolgozni is hajlandó érte, a megújulás több lesz jól hangzó, de mára durván elcsépelt szóvirágnál.

 /Szabad Újság, 2012. szeptember 11./

Tegyük hozzá, hogy a felháborodott brit közvélemény maga sem volt szeplőtelen lelkületű, elég, ha a huszadik század első évtizedeiben újra kiéleződő ír kérdésre gondolunk, ezzel együtt Jeszenszkynek igazat kell adjak, hogy a Monarchiába tagozódott Magyarország önálló diplomácia híján, legalább értelmisége révén megkísérelhette volna megvédeni álláspontját. Apponyi csillogóan ékes franciasággal elmondott védőbeszéde a trianoni konferencián már elkésett volt, de egyszersmind jól mutatja, hogy nem a felkészültség és nem is a nyelvi akadályok zárták el a magyar értelmiséget a nyugati közvéleménytől, sokkal inkább a magyar történelmi középosztályt jellemző bezárkózó, önigazoló magatartás, amely más köntösben ugyan, de számos elemében tovább él a mai magyar konzervatív értelmiség egy jelentős részének világképében. A rendszerváltoztatás után bő két évtizeddel a magyar jobboldalnak máig nincsen igazán szervesült kapcsolata a szabad világ véleményformálóival. A helyzet fonákját a jobboldali kormányok lépten-nyomon érzik, de az okokat véleményem szerint jól teszik, ha a saját értelmiségi holdudvaruk ki nem használt lehetőségeiben keresik.

A magyar diplomáciát a hazai közvélemény az elmúlt évtizedekben, finoman fogalmazva, nem tartotta sokra. A már említett Jeszenszky Gézát a sajtón keresztül méltatlan támadások egész sora érte, az arra adott miniszteri válasz pedig legfeljebb arról győzte meg a közvéleményt, hogy egy értelmiségi betévedt a politika porcelánboltjába. A Horn-kormány külügyminiszterét, Kovács Lászlót, ugyanez a sajtó szakértőként üdvözölte, ám európai biztosi teljesítménye, diplomatikusan fogalmazva, ezt nem támasztja alá. A Martonyi – Németh Zsolt párosnak 1998 és 2002 között négy éve volt arra, hogy felvillantson valamit abból, miképpen lehet koncepciózus kül- és nemzetpolitikát folytatni. A szocialisták ezt követő nyolc éve, túlzás nélkül állítható, a mindenkori magyar diplomácia egyik mélypontját hozta. Göncz Kinga harmatos teljesítményét Balázs Péter, szűkre szabott hivatali ideje alatt, már nem tudta ellensúlyozni. A második Orbán-kormány, érzékelve az elődei által elmulasztott lehetőségeket, két fontos célt fogalmazott meg a magyar diplomácia számára. Felismerve, hogy az energiafüggőség összeköti a közép-kelet-európai régió államait, Magyarország az együttműködés motorjaként szeretne élére állni a térségi energiapolitika kimunkálásának. A másik megfogalmazott cél - a keleti nyitás politikája, a diplomácia hathatós közreműködésével, új piacokat szeretne megszerezni a magyar gazdaság számára.