A nemzet balsorsa felett töprengők körében, legyen az kiskocsma vagy értelmiségi szalon, visszatérő téma, hogy Magyarországnak méltatlanul rossz a híre a nagyvilágban, a külföld, nem egyszer hazánkból fűtött, rosszindulattal telten szemléli az országot. Miközben értelmiségünk valószínűleg tényleg a világ élvonalához tartozik a saját hazája lejáratásáért tett erőfeszítésekben, ha nem a szívének kedves kormány van éppen hatalmon Budapesten, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mi mindent tesz, vagy éppen nem tesz, a magyar diplomácia annak érdekében, hogy az országról egységesen pozitív képet sugározzon a külföld irányába. Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere, nem mellesleg kiváló történész, mutatott rá egyik munkájában, milyen fontos szerepe volt a trianoni döntésben a régi századfordulón a nyugati hatalmak közvéleményében Magyarországról kialakult negatív képnek. A brit közvéleményt ellenünk hergelő Seton Watson túlzóan élénk színekkel ítélte el a magyar nemzetiségpolitikát, amelynek azonban valóban voltak nehezen magyarázható túlkapásai, gondoljunk csak a csernovái sortűzre.
Tegyük hozzá, hogy a felháborodott brit közvélemény maga sem volt szeplőtelen lelkületű, elég, ha a huszadik század első évtizedeiben újra kiéleződő ír kérdésre gondolunk, ezzel együtt Jeszenszkynek igazat kell adjak, hogy a Monarchiába tagozódott Magyarország önálló diplomácia híján, legalább értelmisége révén megkísérelhette volna megvédeni álláspontját. Apponyi csillogóan ékes franciasággal elmondott védőbeszéde a trianoni konferencián már elkésett volt, de egyszersmind jól mutatja, hogy nem a felkészültség és nem is a nyelvi akadályok zárták el a magyar értelmiséget a nyugati közvéleménytől, sokkal inkább a magyar történelmi középosztályt jellemző bezárkózó, önigazoló magatartás, amely más köntösben ugyan, de számos elemében tovább él a mai magyar konzervatív értelmiség egy jelentős részének világképében. A rendszerváltoztatás után bő két évtizeddel a magyar jobboldalnak máig nincsen igazán szervesült kapcsolata a szabad világ véleményformálóival. A helyzet fonákját a jobboldali kormányok lépten-nyomon érzik, de az okokat véleményem szerint jól teszik, ha a saját értelmiségi holdudvaruk ki nem használt lehetőségeiben keresik.
A magyar diplomáciát a hazai közvélemény az elmúlt évtizedekben, finoman fogalmazva, nem tartotta sokra. A már említett Jeszenszky Gézát a sajtón keresztül méltatlan támadások egész sora érte, az arra adott miniszteri válasz pedig legfeljebb arról győzte meg a közvéleményt, hogy egy értelmiségi betévedt a politika porcelánboltjába. A Horn-kormány külügyminiszterét, Kovács Lászlót, ugyanez a sajtó szakértőként üdvözölte, ám európai biztosi teljesítménye, diplomatikusan fogalmazva, ezt nem támasztja alá. A Martonyi – Németh Zsolt párosnak 1998 és 2002 között négy éve volt arra, hogy felvillantson valamit abból, miképpen lehet koncepciózus kül- és nemzetpolitikát folytatni. A szocialisták ezt követő nyolc éve, túlzás nélkül állítható, a mindenkori magyar diplomácia egyik mélypontját hozta. Göncz Kinga harmatos teljesítményét Balázs Péter, szűkre szabott hivatali ideje alatt, már nem tudta ellensúlyozni. A második Orbán-kormány, érzékelve az elődei által elmulasztott lehetőségeket, két fontos célt fogalmazott meg a magyar diplomácia számára. Felismerve, hogy az energiafüggőség összeköti a közép-kelet-európai régió államait, Magyarország az együttműködés motorjaként szeretne élére állni a térségi energiapolitika kimunkálásának. A másik megfogalmazott cél - a keleti nyitás politikája, a diplomácia hathatós közreműködésével, új piacokat szeretne megszerezni a magyar gazdaság számára.
Az elmúlt két év magyar külpolitikájának javára írhatjuk, hogy elődeivel ellentétben legalább koncepcióban gondolkodik, de egyértelmű sikerek, legalábbis eddig, nem írhatók a számlájára. Az elmúlt években látványosnak mondható külpolitikai nyitás történt a feltörekvő globális hatalom, Kína irányába, de ennek közvetlen gazdasági előnyei kevéssé érzékelhetők. Ebbe a sorba illeszkedik az elmúlt évtizedben szédületes gazdasági növekedést felmutató Kazahsztán és Azerbajdzsán is. A keleti nyitás politikájának árnyékos oldalát láthattuk a kínai diplomácia vezetőjének tavalyi budapesti látogatásakor is – a tibetiek jogaiért tüntető aktivisták feloszlatásakor Magyarország nem a szebbik arcát mutatta. Ezt az esetet még megindokolhatjuk a jól felfogott pragmatizmussal, de az örmény katonatársát brutálisan meggyilkoló Ramil Safarov átengedése Azerbajdzsánnak nehezen magyarázható. A magyar diplomácia belenyúlt egy olyan helyi konfliktusba, ahol észérvek helyett az indulatok diktálják a felek lépéseit. A hazájában hősként ünnepelt, előléptetett gyilkos átadása az azeri hatóságoknak szarvashiba volt. Ha a magyar kormányzat ezt a megfontolatlan lépést, ahogy rosszindulatúan sejtetik, valóban az azeri kötvényvásárlás reményében tette, az gátlástalan cinizmusról árulkodik, ha pusztán az azeriek korrektségében reménykedett, az balekséget sejtet. A magyar külpolitika vonalvezetésében hosszú idő után végre felismerhető koncepció üdvözlendő, de a múlt pénteki esethez hasonló melléfogásokat a jövőben ki kell küszöbölni, ha valóban eredményes fellépést várunk a magyar diplomáciától.
/Szabad Újság, 2012. szeptember 4./
